Egy kis hazai

Ilyen szép tavaszi időt szerettem volna Rómában...

...de borús volt, hideg és fújt a szél, úgyhogy a pánik útjára léptem.
(Ettől függetlenül, a fenti virágos kép is ott készült.)
Sokan reklamáltak már, hogy írjak új bejegyzést, igazuk is van, nagyon el vagyok maradva, úgyhogy most bepótolom.
Hát tessék: egy marha hosszú blog következik az elmúlt két hét eseményeiről, össze-vissza időrendben.

Tegnap ismét Rómába utaztam, mert az előző ottartózkodásom alatt kinéztem, hogy március 20-án Bächer Iván előadása lesz a Római Magyar Akadémián.
Írtam egy ismerősünknek, Lillának, hogy nincs-e kedve velem eljönni. Volt.
Szóval reggel felkerekedtem, és elindultam a fővárosba, hogy még az este 9 órai előadás előtt minél több dolgot lássak.
Szerencsétlenségemre épp tegnap fordult az időjárás, és míg két nappal ezelőtt kabát nélkül rohangáltunk, olyan meleg volt, tegnap visszatért a hideg.
6 réteg ruhában és csizmában róttam a város utcáit, és még így is majd' szét fagytam. Vagy öt könyvesboltot néztem végig, és cappuccinózni is beültem valahová, hogy felmelegedjek.
Először is a Circo Masssimóhoz (Cirkusz Maximusz) látogattam el, amin mindig meglepődöm.
Ha belegondolunk, hogy itt rendezték a lovas kocsiversenyeket, meg Ben Hur stb., ahhoz képest elég nagy csalódás, hogy semmi más nincs itt, csak egy nagy placc.

"Fölszaladtam" a Capitoliumhoz is.


Ez a Santa Maria in Cosmedin templom, aminek az aljában található a La Bocca della Veritá, azaz az Igazság szája. Csak sajna most zárva volt.


2 kedvenc: Vittorio Emanuelle és Aracoeli.


Szép mi?
Sosem találnátok ki, hogy ezt hol fényképeztem!
Egy Art Café nevű helyre ültem be cappuccinót inni, és ha már ott voltam, felkerestem a mellékes helyiséget is. Igen, úgy van, ilyen szép volt, úgyhogy gyorsan le is fényképeztem.

Aztán marha viccesnek találtam magam, ahogy egy slóziban fényképezek, ezért ezt is gyorsan megörökítettem! :-)

Végülis elég szenvedősre sikerült a római sétám: az elején meg akartam nézni az Isola Tibertinát, ami egy sziget a Tevere folyóban, és egy kórház található rajta. Olvastam a könyvemben, hogy a sziget gyógyító hatású és "kellemes ücsörögni a hűs lombok alatt". Mondjuk a hűs lombokhoz nem igen volt kedvem, de ücsörögni igen, így megnéztem maganak.

Namármost ez egy icipici sziget, az egyik felét valami templom foglalja el, aztán van középen egy tér, a másik felét pedig a kórház. Aminek vannak ugyan hűs lombjai - mármint a fáknak, a kórház kertjében - de csak azok részesülhetnek ebben a jóban, akik betegek, vagy mentőautók. (Ez volt odarajzolva.) Mivel én egyiknek sem éreztem magam, elhagytam a szigetet.
Átementem a Tevere túlpartjára, ahol a fákról a szél fura terméseket fújt le, amiknek szúrós volt a végük, és beleragadtak a kabátomba. Aztán mikor egy majdnem nekicsapódott a szememnek, akkor lett elegem, és borús idő ide, borús idő oda, felvettem a napszemüvegem.

Gondoltam, mivel hideg van, megnézem még egyszer a Szent Péter bazilikát. Persze hogy a tér közepéig állt a sor... na jó, akkor ha ezt nem, majd megtekintem a vatikáni múzeumokat. Oda meg hömpölygött a tömeg, velem együtt. Gondoltam magamban, hogy na még egy sarkot megyek, csak még egyet, hogy legalább kívülről lássam, de feladtam, mert olyan messze kellett volna menni, és nem volt kedvem három órát fagyoskodni a sorban.

Helyette megcsodáltam a DHL-es kézbesítőkocsikat és 3 svájci testőrt, ahogy ki-be jönnek-mennek a Vatikán kertjébe. Nagy élmény volt.

A Piazza del Popolón lévő Santa Maria del Popolo templomban - bocs, de ismét ezzel jövök - megnéztem a Raffaello által tervezett, és Bernini illuminátus szobraival díszített Chigi kápolnát, valamint egy Caravaggio festményt.

Egy csapat operaénekes éppen valami előadásra készült, és ott gyakoroltak. Vicces volt, ahogy a rendezőjük ordibált velük és újra és újra elénekeltette velük ugyanazt. Na ezt hallgattam egy órát. A templomból kifelé jövet láttam, hogy a téren négy-öt lányzó biciklizik, mint az eszelősök, sikítozva. Persze, hogy az egyik akkorát esett, hogy még vagy két métert csúszott a földön hason, de nem lett semmi baja.

A Piazza di Spagna felülnézetből.

Lilla hétig dolgozott, megbeszéltük, hogy a munkahelye előtt találkozunk.

Elmentünk egy barátjával, Danival, aki az akadémián művészeti titkár, vacsorázni. Mindezt háromnegyed 8-kor, egy étterembe, az előadás meg 9-kor kezdődött...

Mivel Dani művészettörténész (és Eni, olvassa a Műértőt, amit muertónak hív) minden műemlék történetét, ami mellett éppen elhaladtunk szélsebesen ledarálta nekünk.

Szóval negyed 9 volt, mire kihozták az arancininket (ami Montalbano felügyelő kedvenc kajája, amúgy rizsgolyó mindenféle jóval kisütve), és a pizzát. Ami hatalmas volt.

Fél óra múlva azt mondtuk, hogy elég és elindultunk az akadémia felé.

Az előadás nagyon jó volt, Bächer zongorázott, és a műveiből Móka Miki, azaz Gyabronka József olvasott föl.

Utána beültünk velük, meg a római magyar nagykövettel és tartozékaikkal egy helyre, ahol ők ettek, mi meg ittunk. Micsoda illusztris társaságba keveredtem! :-)

Aztán Lilláéknák aludtam.

Ő Lilla (lilában) és férje Giuseppe, aki beteg volt, így nem tudott velünk jönni este, de ma reggelre már jobban lett így kivittek az állomásra.

Visszaugrunk két héttel ezelőtt hétfőre és keddre.

Mint azt sokan tudjátok (aki nem, az meg majd most megtudja), együtt jöttünk vissza Anyuval és nagynénémmel, Ágival Pestről.

Ők csak két napot maradtak, így túl sok mindent nem tudtunk csinálni együtt, de fagyiztunk, az egyszer már biztos! :-)

És mindkét nap Mariónál ebédeltünk, ami egy önkiszolgáló étterem és nem is így hívják, csak a főmufti hapsi mindig ezt kiabálja, ha valamelyik kaja elfogyóban van, hogy pl. Mario, spaghetti!

Megnéztünk a Medici palotában egy kiállítást Raffaello egyik képéről, aminek talán az a magyar címe, hogy Madonna és a tengelic (Madonna and the goldfinch).

Ez a Palazzo Medici udvara a két udvarhölgyeménnyel.

Érik a citrom.

Itt az a szokás, hogy nőnapra ilyen virágot adnak a fiúk a csajoknak (jaj Ági hogy is hívják?).

Ezt Carmen kapta, gondolom a fiától. Itt van nálunk még mindig, a szekrény tetején.

Érkezik a sztár. :-)

Kedden elmentek a rokonok, szombaton pedig jött egy barátnőm, Nóri.

Miután lepakoltuk Nóri cuccait, első dolgunk az volt, hogy elmentünk a Festival del Gelato nevű csodafagyizóba, ahol (nem viccelek) kb. 40, vagy 50 féle fagyit lehet kapni.

Nóri jól be is választott: pepperoncinis csokifagyit vett! Amiről mindketten azt gondoltunk, hogy kellemesen csíp majd, de nem!!!!! Olyan erős volt, hogy jó lett volna egy nagyobb adag magyaros halászlébe is. Én szerencsére nem azt ettem, csak megkóstoltam, de már az a pici is elég volt.

Végül a kukában landolt, a tölcsére meg Nóri bendőjében.

Találtunk egy faműves boltot, ahol helyben csinál egy bácsi mindenfélét fából, főleg játékokat.

Nóri éppen kopogtat. Ó hallgass, szabad...

Pinocchio, bent pedig Gepetto farigcsál.

Az arany bűvöletében.

Nórival végig jártuk az összes nevzetességet, így a Ponte Vecchio sem maradhatott ki.

(Puente Viejo, ugye Nóri?! :-D)

Itt meg Nórit próbáltam lefényképezni, de mindig belemászkált valaki a képbe, ami itt nem meglepő. De amikor már a huszadik.... na és jött két francia néni, és az egyik megint belemászott én meg rákiáltottam, vagyis Nórinak mondtam fenhanngon,h Csíííz!, hátha ettől a néni észreveszi magát.

És a néni olyan jót nevetett azon, hogy belement a képbe, hogy felajánlotta, hogy lefotóz kettőnket.

Persze Nórival is ettünk Mariónál, de első este pizzázni mentünk.

Szombat lévén tele volt minden pizzéria, az is, ami az utcánkban van, de azt néztük ki magunknak, így vártunk pár percet, amíg felszabadult egy asztal.

A pizza fincsi volt (végre!), de az este igazán nem volt kellemesnek mondható, ugyanis olyan hangzavar volt, hogy torkunk szakadtából kellett kiabálnunk ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk, amitől megfájdult a hasunk. Ráadásul én pont egy fura hajú fiúra láttam rá, aki úgy nézett ki, mint egy kakadú és még ettől is rosszul lettem.

Még aznap este és persze másnap is sétálgattunk, hiszen várt a sok-sok látnivaló.

Ez a leghíresebb firenzei étterem, a Gilli kirakata, húsvéti pompában.

Nórival is elmentük a Piazzale Michelangiolóra, a kilátótérre.

A firenzei lilom (ami valójában nőszirom, ugye nem felejtettük el, nem úgy, mint én, kösz Gabi), bokorból.

Szép esti felvételek következnek.

Büszke vagyok a gépemre. :-)

Vasárnap este ismét pizzáztunk (vagyis én tésztát ettem), de már egy másik helyen.

Itt összvissz négyen voltunk az étteremben, és kellemes zene szólt szóval klasszisokkal jobb volt, mint a szombati.
Desszert gyanánt ismét panna cottát ettem és bizton állíthatom, hogy még mindig Pippóé vezet.

Másnap megcéloztuk, hogy fölmegyünk Giotto harangtornyába.

Jó magas, mi?

400 valahány lépcső.

És még szűk is!

Időnként átnéztünk a "szomszédba", azaz a Duomo kupolájára.

A megfáradt hős.

Végre fölértünk.

Kicsit be volt biztosítva az öngyilkosok ellen.

Íme a szép kilátás.

Ebben / ezen voltunk.

Úgy belejöttünk a lépcsőzésbe, hogy úgy döntöttünk, befizetjük magunkat a kupola kilátóra is.

Na, akkor még nem tudtuk, mi vár ránk...

Ejnye, Józsi, rongálunk, rongálunk?

Szóval mentünk, mendegéltünk fölfelé, túléltünk pár ordítozó németet, és elérkeztünk az első pihenőhöz, ami azt jelentette, hogy belül félkörben ki lehetett sétálni egy teraszon megnézni a kupola festményeit. Nagyon szép, menjünk tovább.

Ismét elérkeztünk egy ilyen teraszhoz, csak értelem szerűen, magasabban. Még jobban láttuk a festményeket, szuper!

Ám kiderült, hogy innen már csak lefelé vezet az út, és a második teraszra csak visszafelé menet szabadott volna kijönni, így nem jutottunk fel a kupola tetejére. Micsoda hülye rendszer.

Délután buszra szálltunk, és kimentünk a Firenzétől 8 km-re lévő Fiesoléba.

Ez a város egyszerűen gyönyörű!!! El is határoztam, hogy minden héten elmegyek oda.

Még fura színes szobrok is állnak a főtéren.

Tisztára, mint Munch Sikolya.

A tikkasztó meleg egy sivár falnál.

Most bezzeg ez nem mondható el.

Itt lehet Rómeó és Júliásat játszani.

Tiszta tavasz... volt.

Jó meredek út vezetett föl a kilátóhoz.

Ez már a harmadik fölfelé menet egy nap alatt. Másnapra olyan izomlázunk volt.

Cifra palota zöld az ajtaja.

De nem jött ki a tubarózsa, pedig várta a viola, vagy ibolya, sőt mindkettő!

A háttérben a fiesolei főtér.

Na és végre fölértünk, szép a látvány.

Nóri olajkoszorúban.

Bumbus fák.

Megcsaltuk Mariót és Fiesoléban ebédeltünk.

Most csere volt, Nóri evett raviolit...

...én meg pizzát.

Áll itt egy római színház, amit csak kívülről szemléltünk meg.

A kép alapján nem tűnik színháznak, tudom, de mivel római, már romos.

Végre láttam élőben egy Rolls Royce-ot, a Savoy előtt.

Van egy templom az egyik főutcában, amiben este későn ingyen orgonahangverseny van, és a templomban mindig rohangál a gondnok kutyusa.

Nóri utolsó estéje Firenzében, ezért minddent meg kellett nézni még egyszer, esti kivilágításban.

Egyébként van itt egy utcazenész, aki esténként az Uffizi sarkán énekel, de nagyon profi felszerelése van és árulja a cd-it, meg minden. Általában Bryan Adams számokat, vagy saját költeményt. Ma is kimentem hallgatni egy kicsit.

Másnap délelőtt még elszaladtunk a Giardino di Boboliba.

A kertben lévő egyik tó közepén áll ez a szobor, aminek a fején egy madár ült. És mi először azt hittük, hogy ez is a szobor tartozéka, néztük is, hogy jé, milyen érdekes megoldás.

De aztán megmozdult. Mármint a madár, nem a szobor.

És akkora volt, mint egy pulyka, vagy nagyobb és elkezdett lefelé repülni, de szerencsére nem jött el a tó közeléből. Olyan, mint egy keselyű, de most lehet, hogy nagy hülyeséget mondtam.

Esetleg pelikán?

A sors kapuja.

És mi átléptünk rajta.

Na, ez nem tudom mit jelent.

A Duomo mindenhonnan látszik.

Pá, pá Nóri!

A közelünkben lévő téren, a Piazza Beccarián áll ez a tulipánfa.

Aki végigolvasta, annak gratulálok, mert én négy menetben írtam meg.

Mi ebből a tanulság: többet nem szabad így elhanyagolnom a blogomat.