Kengyelfutó gyalogkakukk

Csak azért ez a bejegyzés címe, mert a Road runner van az egyik pólómon és sehogysem jutott eszembe a magyar neve. Szóval annak tiszteletére, hogy mégis eszembe jutott ez lett a cím.

A 2. és a 3. trimeszter között megint egy hét szünet volt, így arra gondoltunk, hogy szervezünk egy kirándulós hetet.
Persze az időjárás, jobban mondva az eső már megint közbeszólt...
Úgyhogy egész héten két helyre tudtunk csak elmenni.
Az első állomásunk Arezzo volt, ami kb. egy órányira van Firenzétől.

Nem valami nagy a város, és persze hegyre épült, így majdnem egyfolytában fölfelé kellett menni.
És mikor fölértünk a híres és igen találó nevű Piazza Grandéra, ez a látvány fogadott.
Építkezés, szuper.

Aztán elkezdtük böngészni a térképet, hogy mit is érdemes itt megnézni.

Gondoltuk, hogy megnézzük Giorgio Vasari házát, aztán egy i-Della Robbia nevű kiállítást és az Amfiteátrumot.

Innen jó volt a kilátás.

Ez.
(Hú, eddig marha izgi, amit írok, mi? :-)) Kb. annyira, mint a kirándulásunk első fele volt.)


És szép időnk is volt...

Aztán nagyon megéheztünk, és elkezdtünk keresni egy boltot, hogy kaját vagyünk.
E helyett találtunk sok mozgólépcsőt, ami levitt a város aljába.
Persze ezt ki kellett használni egy kis mókázásra. :-)



Mint akik még sosem láttak mozgólépcsőt...

Aztán észleltük, hogy véletlenül kiértünk a városfalon kívülre.
Egyik ismerősünk mondta, hogy Arezzo veszélyes város, nem hittünk neki, de a kép bizonyítja, hogy lám igaza volt.
Majdnem Tünde lábára esett ez a nagy kő, illetve egy kicsit rá is esett.



A XIII. században épült San Domenico-templom.
Végül találtunk egy boltot, vettünk bagettet, sonkát, meg sajtot és egy padon megebédeltünk.
Reméletük, hogy Arezzo nem tartozik azon városok közé, ahol betiltották az utcán való evést.
Vicces lett volna, ha ezért csuknak le. Aztán majd a bíróságon hallgathattuk volna, hogy B. Tünde és Sz. Piroska az utcán ételt fogyasztottak, megbánást nem tanúsítanak, büntetésük két heti kajamegvonás.

Végre kisütött a nap!
Elmentünk az Amfiteátrumba, ahol sok szép sárga virág volt a réten.

Mi meg szaladgáltunk a réten és fényképeztük a virágokat.

Fújja a pitypangot.

Aztán elindultunk a kiállítás felé.

De mivel 8, vagy 9 euró volt a jegy, úgy döntöttük, hogy anniyra nem izgisek a kék porcellánok, ezért csak a múzeum mosdóját tekintettük meg, ingyen.

Majd Giorgio Vasari háza következett.

Odaértünnk és láttuk: kedden zárva. Persze kedd volt.

Nagyon csalódottak voltunk.

Amíg Tünde vacakolt a fényképezéssel, hallottam, hogy valaki nyitja mögöttem az ajtót, azért ülök ilyen készenléti állapotban.

Végül elugrottam.

A vámpír.

Május elsejét meg kellett valahogy ünnepelni.

Minthogy éppen amúgy is szünet volt, nem érzékeltük volna a munkaszüneti nap örömeit, ha nem megyünk kirándulni.

Úgy terveztük, hogy kimegyünk Fiesoléba, mert Tünde még nem volt ott.

Na de miért lenne egyszerű az élet?!

Itt nagyon komolyan veszik a munkaszüntetet: nem jártak a városi buszok egyáltalán!

(Előző nap meg sztrájk volt délután, akkor sem voltak buszok, király.)

Így vonattal mentünk, de vonat is csak 2 óránként volt.

Jött velünk Tünde két lakótársa Enrica és Federica is.

A képen éppen a vonaton ülünk, Tünde a vadiúj csodás szívecskés napszemüvegében pompázik, Federica meg a mamájával beszél. Egybéként a kirándulás folyamán szinte állandóan tudósította őt telefonon arról, hogy mit csinálunk éppen.

Tünde és én május elsejei dalokkal szórakoztattuk a többieket, persze mindegyiknek csak az első két sorát tudtuk.

Megérkeztünk Fiesole Caldinéba, amiről kiderült, hogy jó messze van a város központjától, kb. másfél óra gyaloglásra, fölfelé.

A buszok persze aznap ott sem jártak.

Egy újságosnak nyavajogtunk, amikor jött egy magnione (pofa, leccei tájszólásban, Federica, aki oda valósi, így mesélte telefonon az anyukájának) és felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival,mert úgyis oda megy.

Nem kell pánikolni, nem ültünk be meggondolatlanul egy idegen kocsijába, vagyis igen, de nem meggondolatlanul, láttuk,h gyerekülés is van benne, szal vmi apuka lehetett és nem nézett ki sírrablónak.

Jófej volt, mert ellátott minket egy csomó tanáccsal: hova menjünk, mit nézzünk meg, hol együnk.

Itt a kocsija, a főtéren dobott ki minket.

A boldog megérkezés.

A panoráma Fiesoléból, századszor.

(Bár ez Danone, a rudi, nem lehet megunni... nálam ez a tuti.)

Itt örülök.

A többiek is itt örülnek.

Megint örülünk.

A jó magasan lévő templom, most végre be is mentünk megnézni.

Ez a belső kertje, tök szép.

A főtéren kajavásár volt, az ország különböző tájairól érkeztek árusok a specialitásaikkal.

Persze Federica rögtön megtalálta a pugliaiakat, mondjuk nem volt nehéz, mert ők voltak a leghangosabbak.

És itt lehetett kóstolni, hmmm de még milyen finomakat! Mozzarellát, aztán mozzarellát sonkával, meg grissiniket.

Fede vett is egy kis hazait magának itt-otthonra.

Végül egy hentesnél ettünk, ő és a felesége olyan lassan készítették a szendvicseket, hogy fel kellett volna venni videóra.

Paninit ettünk sonkával és sajttal. Finom is volt, az elején. De olyan marha száraz ez így, hogy a végén már csak küzdöttünk vele.

Nem értem, miért nem tesznek bele valami paradicsomot is.

Aztán találtunk egy játszóteret, ahol kiélhettük gyermeki lelkünk minden vágyát. :-)

A főtérről a másik irányba indulva találtunk egy másik helyet, ahonnan szép volt a kilátás, de pont szembesütött a nap, így a képek nem lettek valami jók.

Viszont a környező házak is nagyon csinik voltak, így ezeket is megörökítettük.

Mentünk tovább. Elértünk egy villasorhoz, aminek az egyik kapujában egy tornatanár forma pasas kiabált. Az út túlsó oldaláűn lévő iskola udvaráról ugyanis átrúgódott a labda.

A ház tulajai, aminek a kertjébe beesett, persze nem voltak otthon.

A csengőhöz csak annyi volt kiírva,h Monica e Leonardo. Kiabáltuk a nevüket, de semmi.

A pacák megpróbált rávenni minet,h valamelyikünk másszon be a labdáért, mert mi lányok vagyunk, nem szólnak majd úgysem semmit.
Aztán Tünde be is mászott, és mikor a hapsi megtudta, hogy külföldi, aszonta, hogy még jobb! :-)

Ja, legföljebb csak kitoloncolják. :-)

Tiszta giccs.

A honleány

Lefelé jövet ettünk egy fagyit egy kávézóban, ahol igénybe vettük a mellékhelyiséget is.

Hát azt hittem rosszul látok: balkán wc volt!!!

Visszafelé lefelé kellett menni, így gyalogolunk az állomásig.

Volt vagy 5 km.

De mikor nem az úttest mellett kellett menni, akkor sok szép helyet láttunk.

Mondjuk nem nagyon tudtuk, hogy merre kell menni, így állandóan útbaigazítást kellett kérnünk.

Írtam is erről egy mesét:
4 királylány elndult szerencsétpróbálni. A talján király lányai mentek elől, majd a magyar király lányai mögöttük. Mentek mendegéltek, de egyszer csak eltévedtek. Arra jött egy boszorkány: Öreganyám - szólt az egyik talján királykisasszony - merre van az út a vasúthoz?
- Jaj, idös lányom, menjetek el a templomig, ott egy nagy teret találtok, de menjetek tovább, míg a folyóhoz értek (ja folyó, mi? inkább patak) és a vízfolyás mentén haladjatok tovább.
Így is tett a négy királykisasszony, bandukoltak tovább a folyó mentén, de újból útbaigazítást kellett kérniök:
- Menjetek arra - szólt egy másik boszorkány. - Nem, amarra - mondta egy újjabb boszorka.
Ment, mendegélt tovább a négy királylány, míg egyszer csak a vasúthoz ért.
Itt a vége, fuss el véle.
Ja, Tünde kikérte magának, ő nem királylány, hanem hercegkisasszony.

Ezután még jól hazasétáltam az állomásról - mármin a firenzei állomásról - újabb 25 perc.

És nem volt másnap izomlázam!