A nagy zabálás, avagy ökör iszik magában

Tegnap találkoztam Dórival, a magyar lánnyal, aki előző félévben volt (van) itt ösztöndíjjal a BKF-ről. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk együtt a Giardino di Boboliba, mivel, még egyikünk sem volt ott. A kert télen sem rossz látvány, de tavasszal valószínűleg még szebb, mikor virgába borulnak a fák, zümmögnek a méhek és a japán turisták. A kert a Palazzo Pitti mögött terül el, de oda most nem mentünk be, mert akkora, hogy nem lehet egy délután alatt mindkettőt végignézni.

Ő Dóri.

Hát nem emlékeztet kísértetiesen a Budai Várra?!

Mivel Dóri ötelte volt, hogy ide menjünk, így nem tudtam előre fölkészülni az útikönyvemből a látnivalókra, ami nekem felért egy kisebb tragédiával. Úgyhogy eldöntöttem magamban, hogy most csak sétálni voltam egy szép kertben, de az igazi Giardino di Bobolis kirándulásom még hátra van, egy szép tavaszi napon.

Az arc nélküli ember

2 hét után végre kimondhattam azt a mondatot, hogy "Csinálsz rólam egy képet?" :-)

(a Lovag kertjében)

Pompás kilátás, hát még ha kék lenne a víz...

A Duomo mindenhonnan látható.

Bevallom, nekem ez a kert kicsit túl "mű" volt: centire kimért sövények, húsz métrenként kiállított szobrok...
Nem baj, azért I'll be back!

Megint mondtam. :-)

Ez a helyi sípálya. Innen jöttünk le, és mikor visszanéztünk, úgy döntöttünk, hogy inkább keresünk egy másik kijáratot, csak ne kelljen itt visszamászni.
Aznap este Carmen megkínált sütivel, amit itt a viareggiói vásárban szokás enni, de az a vásár nem most van, úgyhogy valószínűleg nem ott vette, na mindegy. Szóval, azt mondta, hogy cencinek (csencsi) hívják. Nekem már első látásra gyanús volt, de mikor megkóstoltam akkor esett le, hogy ez nem más, mint a csörögefánk.

Ma igazán szórakoztató társaságom volt! Egy olasz barátnőm, Claudia (aki nálunk, a BKF-en tanul Erasmusszal) anyukájával, Sandrával (jobbra) és Claudia barátnőjével, Antonellával (kizárásos alapon középen) sétáltam és ebédeltem.

Hajj de még milyen ebédem volt! Tudom, megfogadtam, hogy nem fogok állandóan arról írni, hogy miket eszem, na de ezt muszáj. Szóval elvittek egy echte firenzei étterembe. Ott kezdődött, hogy nem értettem majd' egy szót sem az étlapból, olyan, számomra teljsen ismeretlen ételek szerepeltek rajta. De végülis mindegy volt, mert úgy ment az egész, mintha személyre szabott parfümöt mentem volna csináltatni. Miután Sandra elmesélte az élettörténetünket a pincérnek, ő egyesével mindegyikünknek ajánlott valami specialitást. (Aztán ő is elmesélte az élettörténetét.) Szóval először is ettünk raviolit zöldséggel töltve, raguval, majd jött az igazi toszkán specialitás: a bifsztek! Még jó, hogy paradicsomsalátát kértem hozzá, kicsit eltakarta a vért. Aztán panna cottát rendeltünk (na jó, nem igaz, hogy semmit nem ismertem), és megállapítottam, hogy még mindig Pippónál csinálják a legjobban. A végére pedig a kihagyhatatlan, méregerős espresso. Jaj, és inni is kellett vörösbort, amit én nagyon, de nagyon nem szeretek. Szóval talán többet nem megyek firenzei étterembe. Közben egy másik, dundi pincér végig énekelgetett, mire Antonella (aki nem helybéli) megállapította, hogy ezek a firenzeiek nagy bohócok.

Claudia! Grazie mille di nuovo mi sono sentita molto molto bene oggi!!!!

Délután - immár ismét egyedül - újból nekiveselkedtem az Angol Temető felkutatásának. Ezúttal sikerrel jártam. Egy kedves angol apáca felvilágosított, hogy magyarok is vannak itt eltemetve (úgy látszik magyar-angol ((6:3 ha-ha)) temető). Ez Pulszky Gyula sírja, aki nem tudom ki volt.

Íme a temető. Az ember csendet várna, így kicsit zavaró, hogy a Cimitero degli Inglesi egy tér közepén áll, kétoldalt pedig megy a forgalom.

Végre, végre, végre! A már emlegetett Elizabeth Barrett Browning sírja.

És a másik nevezetesség: az amerikai prédikátor, Theodore Parker nyughelye.